A kemény bombatámadások után, amelyek csúcsa a két atombomba ledobása volt Hirosima és Nagaszaki városára, japán teljes és egyoldalú kapitulációra kényszerült 1945. augusztus 15-én. Teljes volt a levertség a tűz pusztította Tokióban. A szégyen súlyos terhe nyomta a japánok vállát, és mikor a Birodalomnak le kellett mondania isteni felsőségéről az új alkotmány javára, a zavar teljes lett. A fiatal koreai Masutatsu Oyama élete csupa kétségbeesés volt. Az, hogy képtelen volt céljait elérni, és a háborút is elvesztették, szinte elviselhetetlen volt számára. Kapcsolatai a szindikátussal és a koreai kérdéssel foglalkozó politikai erőkkel felhívta rá a hadsereg figyelmét. Állandóan összetűzésbe keveredett az amerikai katonákkal és a konkurens szindikátusok tagjaival, aminek következményeként letartóztatták és bezárták hat hónapra. Apja szavai: “egy ilyen kölyök, mint te sohasem érhet el semmit” mindig a fülében csengtek, újra és újra rátört az önvád az életmód miatt, amit folytat. Ugyanakkor fokozódó önismerete révén kezdett kialakulni benne az elképzelés arról, mit is kezdjen az életével. Bár a megszállók megtiltották a harci művészetek gyakorlását, Oyama újrakezdte a karateedzéseket barátjával és mesterével, Nei-Chu Sóval.
A Koenji negyedben edzettek egy dojóban. Nei-Chu Só egyszer a tőle megszokott komolysággal közölte tanítványával: “Most már mindent megtanítottam neked, amit tudok, immár erősebb vagy nálam. Valójában erősebb vagy a legtöbb embernél. Ha továbbra is úgy élsz, mint eddig, még több bajba fogsz keveredni és még több embert fogsz megölni. Előbb-utóbb börtönben fogod végezni. A következőt ajánlom: menj el egy templomba és meditálj – gondolkozz azon, mit kezdj az életeddel”.
